16.rész Az akarat ugyanaz, a döntés más

~Fájdalmas a búcsú, ezzel együtt fájdalmas a vég. Mindenki életében vannak szomorú és feledhetetlen pillanatok. Tudom, hogy Őt soha nem fogom elfelejteni és mindig is elfogja foglalni a szívem egyik kis részét.~

~Abby~

Egy csodás pillanatból, csak pár perc töredék marad meg. Képtelenség a jelenre koncentrálni, egyszerűen lehetetlen a velem szemben álló fiúra figyelnem. Minden porcikámon érzem, hogy valaki lyukat éget tekintetével a hátamba. Pedig már-már fájdalmasan közel vagyok Harryhez, lehelete csiklandozza bőrömet, ajka mindössze 1-2 centiméterre van az enyémtől. Amennyire vágyom most csókjára, olyan erővel hátrálok vissza, mikor Liam köhécselése tölti ki a szoba kínos csendjét. A konyhapultnak dőlve várom unokatesóm haragjának kiteljesedését, de félek, most nem csak rajtam fogja kitölteni a benne felgyülemlett feszültséget. Ezzel ellentétben, semmitmondó tekintettel leül az asztalhoz, Harry mellé, majd lassan elkezdi kortyolgatni a reggeli kávéját. 

- Bocsesz, nem akartam megzavarni semmit. - mondata hallatán pír lepi el az egész arcomat és nem tudok hirtelen reagálni. Mind a ketten engem pásztáznak és ez idegesítő. Egy sóhaj kíséretében elindulok a szobám felé. Távol akarok lenni mindentől, mindenkitől, a fiúktól. 

Tegnap este rengeteget gondolkoztam, azon, van e értelme annak, hogy itt legyek? A munka ösztönzött arra, hogy idejöjjek. Viszont, be kell lássam magamnak, hogy itt dolgozni képtelenség. Liam minden lépésemnél felhánytorgatja a múltat és arra kér, hogy ne mondjam el az igazat a fiúknak. Számára fontos a bizalom, hogy a társai megbízzanak benne, higgyenek neki. Fájó szívvel látom Liam lelki romlását, napról napra egyre többet dolgozik, jobban szeretne teljesíteni. Viszont, ezzel együtt, egyre fáradtabb is. Szeretnék neki segíteni, de Harry elveszi a figyelmem. Mellette nem tudok a munkára koncentrálni, pedig évek teltek el azóta, hogy nem láttam. Napról napra múltak az érzések, amit felé éreztem, most viszont az szívem ellent mond az akaratomnak. Az ágyon fekve a plafont figyelem, de akárhányszor gondolom át és futom le ugyanazokat a köröket, a megoldás mégis az, hogy el kell, menjek. 

Erőt véve magamon felkelek és ösztönösen Niall szobája felé indulok. Csak visz a lábam a hatalmas fehér ajtóig. Megállok előtte, egy kicsit elidőzök, majd bekopogok. Engedélyadása után belépek, mihelyst átlépem, a küszöböt, nagyot szippantok a friss levegőből. Niall a nyitott ablaknál áll, háttal nekem. Közelebb megyek és az íróasztala előtti székre leülök. 

- Nem zavarok? – kérdezem félénken, mire a szöszi felém fordítja a fejét és elmosolyodik.

- Te soha! – jelenti ki, hatalmas vigyorral a száján. – Már azt hittem, velem nem is akarsz beszélgetni, amíg itt vagy. – maga előtt összefonja a kezét, majd leül az ágya szélére.

- Ne butáskodj! – szinte szavába vágok. Arckifejezésem egyről a kettőre változik, és komoly tekintettel nézem a velem szemben ülő fiút. – Niall, segítened kell. – a szöszi rám kapja tekintetét, mondatom hallatán kíváncsian fürkészi minden mozdulatomat.

- Történt valami? – aggodalmas tekintete mindent elárul. Kezemet akaratomon kívül is tördelni kezdem, majd a pulcsim szélét gyűrögetem.

- Haza akarok menni. – kijelentésemre, arca megváltozik, szája legörbül. – Nem tudom, mit csináljak. Velük én már nem bírok. – mutatok az ajtó felé. 

- Hát igen. – vakargatja a tarkóját. – Régen minden könnyebb volt. – sóhajt. Ezzel a mondatával egyet kell értsek.

- Tisztában vagyok vele, hogy változtatni kell. – megrázom a fejem, Niall erőteljesen bólogat. Viszont, mi lesz, ha itt hagyom őket? Segítenem kell nekik, ezért jöttem ide. Egy újabb bizonytalan kérdés, amire nem tudok egyértelmű választ adni. Megint egy háló, amiből nem tudok kiszabadulni, attól félek, hogy előbb-utóbb ez a háló nőni fog, és esélyem se lesz kimászni belőle. 

- Abby. Legyen minden ugyanúgy, mint régen! – mondatán többször is átrágom magam, viszont még mindig nem tudom, hogyan értsem.

~Harry~

Liam viselkedése meglep, mintha nem lenne oka, haragudni rám. 

- Akkor… mindent megbeszéltünk? – kérdezem tekintetét kerülve. Liam mosolyog , majd felém nyújtja a kezét.

- Ez nem kérdés. Barát? – kezet rázok vele. 

- Barát! – megkönnyebbülten mosolygok, majd felállok Liam mellől és az emelet felé indulok. 

- Harry! Szerintem ez nem jó ötlet. – néz utánam Liam. Kezemmel intek neki, majd folytatom utamat.

- Nyugi. Helyre teszek mindent! – kiáltom vissza és Abby szobája felé indulok. A folyosón sétálva meghallom a lány hangját. Niall szobája előtt megállok, majd egy kis idő után bekopogok. Abby és Niall meglepett és kíváncsi tekintettel fürkész. 

- Bocsi a zavarásért, de…Abby beszélhetnénk? – az ajtófélfának dőlve várom a válaszát. A szöszi fiú bólint, Abby pedig elindul felém. 

- Gondold át! – mondja neki Niall, majd Abby hatalmas vigyorral a száján követni kezd a szobája felé. 

~Abby~

Átgondoltam mindent. Már tudom, mit szeretnék. Őt! Senki más nem kell. Igaza van Niallnek, „Legyen minden úgy, mint régen!” Leszarom Liam babusgatását, és nem érdekel, ki mit mond, szeretnék olyan boldog lenni, mint azokon a napokon. Boldogok voltunk, nem szólt bele senki a döntésünkbe. Hihetetlenül húz a szívem felé, nehezen tudom megakadályozni, hogy már most ne ugorjak a nyakába és közöljem, vele mit érzek. Nem értem miért hagytam, hogy ennyi nap teljen el? Miért kínoztuk egymást? Pedig a válasz itt volt végig az orrunk előtt. Mindketten tisztába vagyunk az érzéseinkkel és tudjuk, hogy mit akarunk. Szükségünk van egymásra. Mióta itt vagyok, egyszer sem éreztem még ezt az örömöt. Most szét tudnék robbanni a boldogságtól. Niall rávezetett arra az útra, amelyiken járnom kell. A szívem majd kiugrik a helyéről, a levegőt szaporábban veszem, és a mosolyt képtelenség letörölni az arcomról. Ellenben velem, Harry lehajtott fejjel megy előttem. A szobámhoz érve megtorpanok és megállok az ajtóban. Harry az ágyam felé tesz néhány bátortalan lépést, majd leül. Az arca mindent elárul. Bántja valami. Az arckifejezésem rögtön komorrá változik. Harry rám néz, majd megpaskolja a mellette lévő helyet, de a lábaim a földbe gyökereztek és valamilyen oknál fogva nem mozdulok. 

- Nyugi. Ígérem, nem csinálok semmit! – feltartott kézzel mered rám, én pedig fel se fogtam, amit mondott. 

- Dehogyis! Ne hülyéskedj! – elmosolyodom, majd leülök mellé. A csendet, hirtelen mindkettőnk hangja szakítja félbe. 

- Jaj. Ne haragudj! Mondjad nyugodtan. – túl kíváncsivá tesz, így hagyom, hogy ő mondja el először azt amire gondol. 

- Hát jó. Tudod… - megfogja a kezem, majd folytatja. – Gondolkoztam. Amit irántad érzek az nem fog elmúlni csak úgy, ebben biztos vagyok. Viszont azt is tudom, hogy Liam szava többet ér számodra és ezt elfogadom. Tudom, ha ő azt mondja ’nem’ akkor te ez ellen nem teszel semmit, ami érthető. Sok év telt el azóta, hogy elmentél, és most szeretnétek újra összekovácsolni azt a kapcsolatot, amit tönkre tettek az eltelt idők. Nem akarlak hátráltatni titeket ebben, sőt, segíteni szeretnék. Így arra jutottam, hogy bármilyen nehéz is most ezt kimondani, de… - szemeimet lecsuktam és akaratom ellenére is a számba harapok, hisz tudom, azt fogja kimondani amit nem szeretnék hallani. – Félre téve, az érzéseimet, legyünk csak barátok. – nagyon fáj, borzalmasan szíven üt ez a három szó. Mintha késsel szurkálnák a torkomat, egy szó se jön ki a számon. Csak bólogatok, és nem csinálok semmi mást. A gombóc a torkomban egyre csak nő és nő. Gyengén, tehetetlenül ülök vele szembe és nem teszek semmit azért, hogy változtassak ezen a döntésén. Nem szólok, nem mondom el mit érzek. Ezzel pedig örökre tönkre teszem azt az esélyt, amit már évek óta építgetek, és most a szemem láttára tör össze, darabokra. 

Közelebb hajol. – Én mindig szeretni foglak! – súgja fülembe. Szavai hatására most is kiráz a hideg, lehelete pedig perzseli bőrömet. Egy puszit ad az arcomra, amellyel örökre beleégeti magát az emlékezetembe. Tétlenül ülök és várom, hogy könnyeim áztassák arcomat. Harry feláll helyéről és az ajtó felé indul. Már eszébe sincs, hogy megkérdezze én mit szerettem volna neki mondani, mikor egymás szavába vágtunk, hisz tudja. Tudja, hogy mit mondanék, de ahhoz már neki sincs elegendő ereje, hogy végighallgassa, nekem pedig erőm sincs kinyitni a számat. Az egyre csak növő gombóc miatt már a levegővétel is nehezebb. A szemem bepárásodik, és már csak homályosan látom, hogy az a fiú, akinek 5 perccel ezelőtt még a szívemet akartam adni, most sétál ki az életemből. Örökre. 

Drága Olvasóim!!

Hát itt vagyok újra, és ígérem most már teljes gőzerővel folytatom az írást. Ne haragudjatok a hatalmas késésért!!! Nem szeretnék magyarázkodni, de remélem ti még mindig velem vagytok!!! Köszönöm szépen a kommenteket!!! ÉÉS Nagyon De Nagyon DE Nagyon hálás vagyok ugyanis nő a rendszeres olvasók száma és vele együtt rohamosan növekszik az oldalmegjelenítés is!!!! KÖSZÖNÖM!!! Nagyon de nagyon sok erőt adtok és magatoknak köszönhetitek a részeket!! Ha nem lennétek, nem folytattam volna az írást. Rengeteg köszönettel tartozok nektek!! Imádlak titeket!!! 

Várom a véleményeteket!!

Sok-sok puszi és ölelés!! 

Ui.: Kellemes Ünnepeket kívánok mindenkinek és utólag még egyszer Boldog Karácsoonyt!!

DoLil xx