13.rész Segítség

~Vajon milyen az mikor semmit sem hallasz? Megszűnik körülötted a világ és tehetetlen vagy? Vajon milyen élet és halál között lebegni? Nem a kíváncsiság, hanem a félelem fog el, ezekre gondolva.~

~Abby~

Este van, már az emberek hazamentek. Az utcák csendesek, nyugodtak. Az esti fények be-bevilágítanak a sötét szobákba. 

Hangja rekedtes, néhol akadozik. Szemét megvilágítja a kintről nagy nehezen beáramló utcai lámpa fénye. Kisírt, pirosas. Arca meggörnyedt. Szája állásából arra következtetek, bármelyik pillanatban elsírhatja magát, újra.

- A tesóm... - a szavak nehezen hagyják el a száját, figyelem minden mozdulatát. A pulcsija szélét piszkálja, nem néz fel, tekintetét erősen a földre szegezi. - Balesetet szenvedett.. - egy könnycsepp folyik végig az arcán, marják belülről a szavak és az érzések.

- Úr Isten! - elképedve nézek magam elé, még nekem is nehezemre esik feldolgozni mondanivalóját. Közelebb ülök hozzá, kezemet a vállára teszem. Ilyenkor nehéz, fájdalmas érzések törnek felszínre. Akaratunkon kívül cselekszünk, hol rossz, hol jó dolgokat. Nem tudjuk megakadályozni a tetteinket. Bizonytalan lépéseket teszünk, az erőnket próbálgatjuk. Bukásig. 

Harry most ilyen állapotban van. Nem tudja mit csináljon, törekvése, kedve egyre csak húzza a mélybe. Pocsék dolog. - Nagyon sajnálom! - megértően átölelem, testünk egymásnak feszül, erősen szorítom, próbálok erőt adni neki. Érzem ahogy nekem feszült teste egyenletesen mozog fel-le. Légzése nyugodt, szívverése egyenletes, teste ellazul. Sóhajt. Nem tudom mit kéne tegyek. Hogyan tudnám feledtetni vele a rosszat, szeretném ha elkerülné a csalódást, bánatot. 

- Kérhetek tőled valamit? - suttogja a felsőmbe. Elhúzódok tőle, tekintetét keresem. Arckifejezése bánatos, nehezen felemeli a fejét. Rám néz. A sötét miatt nehezen tudom kivenni arca formáját. 

- Persze. - megfogom a kezét. Kifújja a levegőt.

- Szeretném, ha eljönnél velem holnap a kórházba. Örülnék neki ha mellettem lennél, tudod... - szemét a földre szegezi. - Szükségem van rád. - igaza van. Szavai megnyugvásként hatnak rám. Elmosolyodom, de csak egy pillanatra. Percek telnek el, senki nem szól, szinte visszhangzik a csend. Hirtelen, a mellettem ülő fiú feláll és az ajtó felé veszi az irányt. Léptei halkak, teste görnyedt. - Jó éjszakát! - alig halhatóan hagyják el a szavak a száját. 

- Harry! - próbálom ösztönözni, az ajtó előtt megáll. Megfordul, tekintetünk találkozik. Mellé sétálok, átölelem a nyakát, szemeit nézem, próbálok rájönni gondolatára, de lehetetlen. Karjait váratlanul derekamra fonja, szemét lehunyja. Pillanatok alatt megszűnik minden felesleges gondolat, kérdés. Egyre közelebb hajolok, gondolkodás nélkül ajkamat az övére tapasztom. Teste megfeszül, meglepte reakcióm, de azonnal viszonozza a csókot. Közelebb húz magához, mintha feltöltené a jelenlétem. Egyre erősebben szorít, a keze hol a derekamon van, hol pedig a hajamba túr. Egy pillanatra még az egyensúlyomat is elvesztem, de hamar visszatérek a földre. Óvatosan alsó ajkába harapok, majd levegőhiány miatt elhúzódok tőle. Rám néz, szeme csillog. 

- Számíthatsz rám! - együtt érző pillantást vetek rá. Utoljára megölelem, majd hátat fordítok neki és az ágy felé indulok. Hallom, ahogy Harry elhagyja a szobát, majd becsukja az ajtót. Az ablakhoz sétálok, behúzom a sötétítőt, megszüntetve ezzel az összes fényt. Bebújok a takaró alá, és készülök álomra hajtani a fejem. Egy utolsó pillantást vetek az ajtóra, de a szememet nem bírom nyitva tartani, elalszok. 

****

Mióta beszálltunk az autóba, senki nem szólt egy szót sem. Harry az utat figyeli és pedig a házakat, amik mellett elhaladunk. 

- Nem lesz semmi baj! - fordulok felé. Megszorítja a kormányt, tekintetét nem veszi le az előttünk magasodó kórházról. Befordulunk a parkolóba és egy üres helyen megállunk. Harry leállítja a kocsit, majd mindketten kiszállunk. A bejárat felé vesszük az irányt. A mellettem sétáló fiú gondolkodás nélkül szinte szaladva szeli az odavezető utat. Ész nélkül megy, nem figyel a körülötte történő dolgokra. A kereszteződés előtt se áll meg, bajt hozva ezzel saját fejére. Figyelmetlenül gyalogolna bele a legkönnyebb balesetbe. Utánarohanok és a legegyszerűbb mozdulattal rántom vissza az útról. Harry zavarodott tekintettel mér végig, majd összeráncolja homlokát. - Harry, kérlek! - magam felé fordítom és megszorítom a kezét. Tekintete zűrös, légzése zilált. Gondolatai kuszáltak, egyszerűen nem tud úrrá lenni magán. Félti a tesóját, ami természetes, hisz rengeteg minden köti hozzá. Egyszerűen már a tudat is felemészti belülről, hogy bármi baja lehet. 

- Ne haragudj, csak.. - nem várok választ. Hisz tudom, hogy fél. Fél az elkövetkezendő időktől. A következménytől, a fájdalomtól. Mély levegőt vesz, egy apró mosoly, ami egy pillanatra elfeledteti a rosszat. A járdán siető emberek rohannak el mellettünk. Egyesek hatalmas mosollyal az arcukon sétálnak a kijárat felé, közben pedig a legféltettebb, apró kincsüket tartják a kezükben. Vannak akik, több száz zsebkendőt szorongatva viharzanak el mellettünk és alig-alig emelik fel fejüket. 

Egymás mellett sétálunk, senki nem beszél. Harry az utolsó helyen kanyarodik le, majd közelebb jön és érzem ahogy tenyere lassan, bizonytalanul siklik az enyémbe. Megfogom a kezét, felé fordulok, már-már szinte eltűnt az előbbi zűrös tekintet. 

- Minden rendben lesz. - szorítok a kezén, majd ajtó elé sétálunk. Harry kinyitja, mihelyst belépek orromat átjárja a kórház jellegzetes illata. A türelmetlen fiú a legelső doktort leszólítja aki vele szembe jön. 

- Elnézést! - állítja meg a fehér köpenyes orvost. - A nővéremet, Gemma Styles-t nem régen hozták be.. - a férfi összefonja maga előtt a karját és nem hagyja, hogy az előtte álló kétségbeesett fiú befejezze mondanivalóját. 

- Igen, tudom. Nos, az intenzíven van, állapota lassacskán, de javul. Lábszártörést, koponyazúzódást valamint kisebb sebeket szerzett. Úgy tűnik felfog épülni, de rengeteg pihenésre van szüksége. Csak a közeli rokonok látogathatják. - a doktor rám veti pillantását, majd újból Harry-re néz.

- A testvére vagyok! - jelenti ki, magabiztosan. 

- Második emelet, jobbra a negyedik ajtó. - mutat az emelet felé, majd egy pillantás alatt eltűnik a folyosó végében. Harry a gyors léptekkel szeli a lépcsőt, a folyosón szinte szalad, majd egy hatalmas fehér, üveges ajtó előtt megáll. Megfordul, rám néz.

- Menjél csak! Én itt megvárlak. - a mögöttem lévő széksorra mutatok, majd legszélsőre leülök. Harry bizonytalan léptekkel megy be a szobába. 

Csak bámulok előre, nézem a hatalmas ajtót. A tudat, hogy nem csinálhatok semmit, pedig, szinte egy karnyújtásnyira fekszik tőlem egy lány, aki számomra is fontos, felemészt. Percekig csak bámulok ki fejemből, mikor ismerős hangokat hallok a folyosó végéről. Harry szülei gyors léptekkel közelednek felém. Felállok.

- Abby?! - pont annyira meglepettek, mint én. Megölelem őket, szeretnék kérdezni, de tudom most fontosabb dolguk is van. Ők is besétálnak a szobába, de még be se csukódik az ajtó, egy barna hajú lány ül le mellém. 

- Szia! - köszön, de hangjából kiszűrődik a keserűség. - Rose Madle. - kezet nyújt, én pedig viszonozom gesztusát.

- Abby. - szemem nem veszem le az előttem magasodó helyiségről. Percek telnek el, idegőrlő lassúsággal. A mellettem ülő lány a táskájába kutat, de úgy tűnik sikertelenül. 

- Megtudnád nekem mondani, hogy hány óra van? Nem találom a telefonom. - kérdezi. A zsebembe nyúlok, előhalászom a készüléket, majd egy egyszerű mozdulattal feloldom. 

- 15 óra, 34 perc. - a szavak lassan hagyják el a számat, miközben az értesítések számát nézegetem. Tekintettel a kórházra, lenémítottam a telefonomat, így nem vettem észre a 12 nem fogadott hívást, valamint a 3 üzenetet. A szívem kihagy egy dobbanást mikor meglátom a kíváncsiskodó nevét. Egy valamin kattog az agyam. Kikeresem a megfelelő nevet, majd tárcsázni kezdem. Nem lepődök meg, mikor a második csörgésre felveszi a telefont. Felállok a helyemről és a kijárat felé kezdek sétálni. Testem megfeszül, mikor hallom Liam-et beleszólni a telefonba.

- Hol a francba vagy?

Halihó!!

Múlthéten elmaradtam egy résszel, nagyon sajnálom!!! De remélem ez a rész kárpótol benneteket! Húú, hol is kezdjem. Sok-sok díj, még több kattintás, annál is több érdeklődés és rengeteg kattintás!! Valamint egy új tag!! <3 Imádlak titeket!!! Nagyon jól esnek a visszajelzések, ezeknek csak örülni tudok. Remélem, most is megleptek véleményeitekkel. :) Nagyon szépen köszönök mindent!! Elképesztően hálás vagyok!! <3

Sok-sok puszi!

DoLil xx