7.rész Újra együtt?

 ~Ez az a nap, ami más mint a többi. Ez az a nap ami megváltoztatja az elkövetkezendő időket. Hisz találkozunk, méghozzá 4 év távlatából újra.

Emlékek amiket nem lehet kiverni a fejünkből, de nem is akarjuk hisz ragaszkodik, mert valamilyen kötődésünk van hozzá. Nekem Ő egy ilyen emlék.~

~Abby~

A nap éppen felkelő sugarai nagy nehezen sütnek be azon a kis részen, ahol a sötétítő nem fedi kellőképpen az ablakot. Fáradt vagyok mi tagadás, hisz az éjjeliszekrényen lévő óra pontosan ötöt mutat. Izgatottságomnak köszönhetően elég hamar kinyílnak szemeim. A reggelim pirítósból és egy pohár kávéból áll. Tegnap délután neki kezdtem a pakolásnak és estére nagy nehezen végeztem is. Egy-két telefonbeszélgetést még lezavartam George-al, és a rám váró Paul-lal. Evés után szinte egy csettintésre a tükör előtt állok  és próbálom a lehető legrövidebb idő alatt rendbe szedni magamat. Szőke tincseim egyenesen omlanak hátamra, az így is csillogó zöld szememet kiemeli a fekete tus, fogat mosok, majd a telefonomért kapok és csörgetem a taxi-t. Leteszem a készüléket a konyhapultra, a bőröndömet és a táskámat pedig az előszobába rakom. A taxi dudál én pedig összeszedem magam, egy gyors mozdulattal kezembe veszem a fontos papírokat, másikkal pedig a - teherautó méretű - bőröndömet húzom a kocsi felé. Egy utolsó pillantást vetek arra a házra amit itt hagyok 3 hónapra. Az autóból kiszáll egy jóvágású fiatalember és segít bepakolni. Beszállok, majd leegyeztetjük a végállomást, elindítja a motort és kezdetét veszi az utazás. Mint egy kis óvodás úgy bámulok ki az ablakon, és figyelemmel kísérem az összes mellettünk elhaladó ember mozdulatát. Kellemes idő van, az én testemet is csak egy földig érő hosszú, csíkos ruha takarja. Minden emberben nyári érzések kavarognak, és érezhető a közelgő jó idő. A tavasz végeztével jön a nyár, ami melegebb szokott lenni mint az átlagos napok. Bár csak néha van részünk ilyen időben, a mai nap is fantasztikus időjárással büszkélkedhet.

A belvárosba érve szinte dugó alakul ki, a sok turista vagy nyaralni készülő ember most kocsiba szállt, vagy esetleg valamelyik tömegközlekedést választotta. A Big Ben mellett haladunk el, hiába élek itt, és mindennapjaimat a városban töltöm mégis mindig megcsodálom ezt az épületet. A városból kiérve csendesedik a tömeg, és alig lehet egy-egy mellettünk elszállingózó autót látni.

Nagyot dobban a szívem mikor meglátom a táblát, és a távolban magasodó oly ismerős épületet. Feltham. Életem egyik legemlékezetesebb 4 napját töltöttem ebben a kis városkában. Mindig elmosolyodom mikor bármilyen emlék is eszembe jut ezzel a településsel kapcsolatba. Nagyapa mindig viccelődött ezzel a szócskával - Feltham - , soha nem tudta normálisan kimondani. Persze akkor nagyon mulatságos volt, hisz még kicsik voltunk. Izgatottság tölt el, mikor meglátom a St. Giles hotelt. Ez volt az az épület ami az otthonunkat biztosította abban a pár napban. Azért is ilyen megható számomra ez a kis - másoknak - jelentéktelen városka, mert évekkel ezelőtt nagyszüleim elváltak. Akkor nagyon nagy dilemma volt, hogy kihez menjünk, kit tekintsünk igazi nagyszülőnek. Mama velünk lakott, amíg meg nem halt, papa pedig beleszeretett valaki másba. Nagyon nagy szó volt számunkra az, hogy elmehettünk vele, hisz csak hárman voltunk. Papa, Max és én. Tudtuk és mái napig tudom, hogy soha többet nem lesz ilyen alkalom. Ez pedig a lehető legfájdalmasabb hír volt akkor számunkra. A 10 emeletes épület mint egy felhőkarcoló magasodik felénk, mikor elhaladunk mellette. A kocsiból még egyszer hátranézek és szemeimmel búcsút intek ettől a helytől.  Egy órácska, mindössze ennyi volt hátra, és már alig vártam, hogy a repülőn ülhessek azzal a tudattal, hogy minden rendbe lesz.

A mikrofon hangja zökkent ki elmerengésemből, miközben egy széken ülök, álmosságommal küszködve. Reggeledik, ezért egyre több ember érkezik a repülőtérre. A nagy, tágas épület alig hallható zajokkal próbálja elvonni a figyelmet az ürességtől. Ez a csend szinte lyukat éget belém és muszáj valamit csináljak, hogy eltereljem gondolataimat. Már csak arra a hangra várok ami bejelenti a gépem indulását.

****

Mint egy elhagyatott, hajléktalan, úgy sétálok most Dublin utcáin. Pault várom, aki 5 perc múlva megérkezik. A repülőtérről egy tágas, világos, boltokkal teli épületbe fuvaroztak mindenkit, így most én is itt állok és várom a kocsit. A hozzám legközelebb lévő padra pakolok és leülök. Mindenki úgy rohan, és olyan  sebességgel akarja elhagyni ezt az épületet mintha tűz lenne. Velük ellentétben én csak ülök háttal az ajtónak és az információs pultot bámulom. Felszeretnék állni amikor valaki megfogja a karomat hátulról. Ledermedek és nem merek mozdulni, de egy barátságos hang eltereli minden rosszról a gondolatomat. Megfordulok és egy magas, fekete hajú, napszemüveges fickó áll velem szemben. Várok, hátha valami információt ad magáról de ő csak bámul, és semmi jelét nem adja annak, hogy szeretne bármit is megosztani velem.

- Jó napot! Abby Payne! - köszönök és kezet nyújtok. Fogadja gesztusomat és ő is köszön.

- Paul. - ennyi, hát jól kezdődik.- Jöjjön velem. - mutatja az utat az ajtó felé, követem őt egy hatalmas - szinte kisbusz méretű - kocsihoz. Beszállok és ekkor veszem észre, hogy kettő gorilla méretű, kopasz ember is beül hátulra. Az utat figyelem mozdulni se merek várok hátha kezdeményez vagy elmondja terveit, ötleteit.

- A fiúk lakására megyünk, ők most koncertezni vannak úgyhogy van egy félóra előnyöd. - mosolyog, biztos vagyok benne tud rólam és Liam-ről, vajon a fiúk tudják, hogy érkezem? - belevágok a közepébe, a dalaid nagyon jók, tehetséges vagy. Tudod, a fiúk most eléggé megfogyatkoztak úgyhogy ezért is kérném a segítségedet. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz probléma köztetek. - bírom ezt az embert, kedves, közvetlen. Az úton persze én olyan vagyok mint valami néma, aki csak a mutogatásokkal tudja megértetni magát. A motor leáll egy takaros, kertes ház előtt. Persze a mérete nem a megszokott, de hát gondolhattam volna, hogy nem egy kunyhóba fogom tölteni a napjaimat. Bár én azt hittem külön hotelbe leszek elszállásolva, de Paul nagylelkű így összezár a fiúkkal. Köszönöm!
A kapuhoz sétálok kinyitom, és mintha hazajönnék úgy sietek az ajtóhoz. A ház előtt van kettő bukszussor, ami elég sok mindent kitakar az épületből. A kapun beérve egy köves út vezet minket az ajtóig, majd egy másik pedig hátra a hátsóudvarra. Sok a fa és rengeteg a virág, mint egy kisebb park. Belépek a házba és - mint aki cirkuszba van - úgy csodálkozom el a benti látványon. Hát számíthattam volna erre, de azért mégis csak reménykedtem abban, hogy a fiúk között van legalább egy aki szívesen rendet rak a többiek után. Házban nagyon nagy a kupi, Paul elvörösödött fejjel mutatja ki, nem kicsit szégyellte el magát a fiúk helyett. Az egyik biztonsági őr behozza a bőröndömet és lerakja a nappaliba. Paul felvezet az emeletre és a folyosó legutolsó kis szobájának ajtaját tárja ki előttem. Karamell színe van a szobának. Leteszem a cuccomat és Paul-lal egy kis 'üzleti' megbeszélésbe kezdünk.

Nagy hangzavar szakítja félbe társalgásunkat. Hazajöttek a többiek, felállok az ágyról és kilépek a szobából. Nagyon izgulok, fel van fordulva a gyomrom, hányingerem van. Haza akarok menni. De itt az idő, elindulok le a lépcsőn Paul-t követve, és az utolsó lépcsőfokon megállok, mikor látom megfordulni rég látott unokatesómat. És ekkor, itt vagyok. 4 év távlatából újra látom, és itt áll velem szembe ugyanolyan lefagyott és kíváncsi tekintettel mint én.

Sziasztok! :)

Húú, nagyon későn írtam meg ezt a részt, mivel nyaralni vagyok. Ezért se biztos, hogy tudok majd részt hozni legközelebb, de megpróbálom. Ez a rész elég kis béna lett, nézzétek el nekem. :) Köszönöm szépen a hozzászólásokat és a felajánlásokat!!! Imádlak!! A kattintásokat és azt, hogy vannak akik biztatnak! Nagyon sokat jelent, hisz ha nem lennének olvasóim nem írnám tovább. Hálás vagyok mindenért! :)

Szép napot!

Puszi

DoLil xx