6.rész Rohanó világ

 ~Mindenki siet, nem tudunk megállni és elgondolkozni egy pillanatra az életünkön és a sorsunkon, amit nem mi irányítunk. De most, úgy érzem itt az idő - ha nem is újra kezdeni - de folytatni egy jobb úton. Megpróbálni javítani a helyzeten és a kapcsolaton, hosszú évek után újra lelassítani és kicsit elcsendesedni szemben ezzel a rohanó világgal.~

~Liam~

Mosolygok, mert azt érzem kegyes hozzám az élet. Elég sok mindenért kellene már hálát adjak, hisz, ha belegondolok, nem mindenki érhet el ilyen sikereket mint mi. Nekünk megadatott az a lehetőség ami nagyon kevés embernek. Ilyenkor ébredek rá arra, hogy nekem mi mindenem van, ami másoknak nincs. Szerintem a hírnév és a sok pénz nem minden. Jó, hazudok..hisz egyes pillanatokban azt érzem nem lenne értelme az életemnek ha ezek nem lennének. Tudom, hülye kijelentés, de vannak pillanatok amikor ez az igazság. Nehéz lenne ebből az évek óta szőtt hálóból kimászni és új, felhőtlen, egyszerű életet kezdeni. De, talán, néha mégis csak jobb lenne fáradt szívünket és testünket nyugalomba helyezni. Most nem a halálra gondolok, hanem a pihenésre, kikapcsolódásra. Azokra az örömökre amelyeken nem vehettünk részt. Például testvéreink, szüleink, családtagjaink születésnapjai, a minket körülvevő szerető és biztonságot nyújtó családi légkör, amiből kiszakadni egy életre nagyon nehéz. Fájhat, és fáj is, az, hogy személyesen nem lehetek ott ilyen alkalmakon, és szemtől szembe nem adhatom tudtukra, hogy milyen sok mindent köszönök nekik, mennyire hiányoznak, és a mérhetetlen szeretetemet se tudom nekik kifejezni. Csakis a telefon az, ami valamilyen szinten letudja győzni ezt a távolságot.

Elmerengésemet Paul is figyelemmel kíséri, reakcióra várva. Eléggé messzire mentem vissza az időbe, kihagyva Abby fájdalmait és a folytonos veszekedéseinket. Bús gondolatok lepik el a fejemet egy pillanat alatt, meg se próbálom elhessegetni őket, mert érzem a válasz ott  lesz köztük. Paul sanda gyanút véve megy ki a szobából, engem ezzel egyedül hagyva. Kiengedek egy sóhajt a néma légtérbe majd az előttem lévő fekete semmit mondó kis szobrocskát kezdem elemezni.

Hú, hol is kezdődött? Ja, igen, az x-faktor. Abby egy olyan lány akit nem lehetett elrémíteni egy kis versenytől, de ez most más volt. A levegő hűvös, és fagyasztó volt körülötte, tekintetét pedig senki nem tudta megállni. Az előtt nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarja a sikerem. Szerencsére jó kapcsolatot ápoltunk, így még csak a gondolatomat is elkerülte az, hogy valaha is eltávolodunk egymástól. A sors külön utakat szánt nekünk, amin meg se próbáltunk változtatni így kénytelenek voltunk elfogadni. Nehezen de beláttuk, ez nem vezet sok jóra, ha folyton veszekedünk. A banda sikere is lejjebb adott abban az időben. Mondhatom, hogy Abby magának kereste a bajt, hisz egy kis jelentéktelen dolgon kezdett el vitatkozni. Volt egy nap, amikor a kelleténél még morcosabb és szomorúbb volt. Persze szerintem a reggeli veszekedésünk is közrejátszott. A tekintetéből leolvasható volt a bánat, minden mozdulata egy szót juttatott az eszembe. Csalódott. Csalódott magában, az emberekben, az életben. Nem voltam ott, és igaza van abba, hogy nem éltem át azt amit ő, de mindenkinek vannak rossz napjai. Ez alkalommal láttam őt utoljára. Az elkövetkezendő napokban magamat hibáztattam, furdalt a lelkiismeret az aznapi reggel miatt. A hetek szörnyen lassan és szomorkásan múltak. Mindenkivel bunkóztam, és nem akartam meglátni a sok szürke felhő mögött a fényt, a reményt. Persze mindenki észre vette hangulatingadozásomat így Paul rögtön intézkedett, és rám lett parancsolva, hogy hogyha nem vigyorgok a rajongók képébe a koncerteken, és nem örömmel kísérem végig mindennapjainkat elfelejthetem a szerződét. Jó, most már belátom, hogy eléggé kiszemelt voltam a médiának azokban az időkben.

De ezeknek az időknek vége, ahogy a szomorúságnak is. Egy életünk van, nincs másik, ezt kell megbecsülni és kihasználni. Ha egyszer valakit végleg elveszítesz már nem kaphatod vissza soha. Nem lesz olyan, hogy majd később. Nincs később, elment és kész. De, ha valakitől haragban válsz el, és nem tudod, hogy merre viszik útjai, segítened kell. A düh nem megoldás, ahogy a távolság sem. Kinézek az ablakon ahol a sok ember fejvesztve rohan valamerre. Szerintem egyesek azt se tudják hova sietnek ennyire. A fák levelein lehet látni, hogy a szél most is uralkodik a természet felett. A nap süt, de kicsit sincs a legjobb idő. Ahogy ezeket az embereket nézem, egyre inkább szeretném tudni merre mennek. A munkába sietnek ennyire? Miért rohan mindenki? Annyira rövid az élet, milyen jó lenne kiélvezni az utolsó perceket is. Egy fekete zakós férfi esernyővel a kezébe szedi lábait, és robog el a kapu előtt. Úgy látszik készül a közelgő esőre, csörög a  telefonja, s miután a kijelzőre néz elmosolyodik, elárulva ezzel sok mindent. Biztosan egy hozzá közelálló személy kereste fel telefonon, akár családtag, akár egy barát. Telefonálni kezd, de az előtte elhaladó kamion szinte kisodorja kezéből a készüléket, így befordul a szomszédos utcába ezzel együtt kisétál a látókörömből.

Paul lépteit hallva kizökkenek elmerengésemből és mindkét szemem rászegezem.

- Na? Mit szólsz az ötlethez? - ül le mellém, majd kérlelő tekintettel figyeli minden mozdulatomat. Felesleges ez a sokatmondó tekintet, hisz szerintem már ő is biztos benne, hogy a válaszom az lesz:

- Látni szeretném az unokatesómat.

 ~Abby~

- A francba. - motyogom magam elé miután megbizonyosodom arról, hogy a vonal végén lévő személy számára néma vagyok. A gyomrom akaratom ellenére is görcsbe rándul, és ezzel egy időben kapom oda a kezem hátha tudom enyhíteni a hányinger érzésének kezdetét. Közel állok a rosszulléthez, fejemhez kapok és felkészülök az ájulásra amikor meghallom a csengő hangját. Az ajtóhoz robogok és kába tekintetem elillan mikor a postás mosolygós arca szinte lyukat éget az enyémbe. Tart egy borítékot amit szinte kinézek a kezéből. Sóvárgásomat észrevéve ideadja a papírt és elmegy. Leülök az étkezőasztal egyik oldalához és körmöm segítségével felbontom a nekem címzett borítékot. George küldte. Kiveszek belőle kettő papírt, szememmel követem a sorokat ami George kézírását tükrözi.

"Ms Payne!

Érezze jól magát! Jó utat, és kellemes találkozást a fiúkkal. Újra.

Jó munkát!"

A borítékot még egy repülőjegy díszít amin feketén-fehéren lehet olvasni, hogy a gépem reggel 10 órakor indul Dublin-ba, a Luton-i repülőtérről.

Szép estét mindenkinek!

Húú:) Büszkén kijelenthetem, hogy megvan a hatodik feliratkozó és a több mint 1200 kattintás! :))

Nagyon hálás vagyok nektek! Remélem ez a rész nem marad komi nélkül, mert úgy látom eltűntek a feliratkozóim. Nem harapok, nyugodtan leírhatjátok a véleményeteket, mert én is csak így tudok a legjobban fejlődni!:) Köszönök mindent!:) És még egyszer nagyon hálás vagyok Macsi Beatrix-nak! Imádlak!! :* <3

Jó nyarat!

Puszi

DoLil xx