4.rész Bárcsak

~A fotóalbum rengeteg rég nem látott képet tartogat a számunkra. Az életünk minden pillanatát megörökíthetjük ha szeretnénk. Akkor még a pillanatot élvezzük. De ha évek múltán, kezünkbe akad egy album, könnyeket is kicsalhat a szemünkből. Én, most visszasírom azokat a pillanatokat amikor még jóba voltunk. Bárcsak, bárcsak minden újra a régi lenne.~

~Abby~

Érzések ezrei kavarognak bennem ebben a pillanatban. Már a rádió zaját is elnyomják a belülről kitörni készülő érzelmeim. A konyhaszekrény tetejét kopogtatom ujjaimmal, és egy mélyről jövő sóhaj hagyja el a számat. Öröm, kíváncsiság, harag, önsajnálat, büszkeség.

Örültem, mert 2 éve nem beszéltem Liammel, Jó volt hallani a hangját, de nem csak az övét, hanem a társaiét is. Az utolsó találkozásunkkor próbáltuk elsimítani a problémákat, több-kevesebb sikerrel. Hisz nem érzi, nem élte át azt amit én. Megpróbáltam, de nem sikerült. Ő haragszik rám, mert én őt hibáztatom, vagyis nem is igazán haragnak hívnám, hanem sértődésnek. Megsértődött mert az én részemről nem a szeretet vette körül. A harag és a gyűlölet akkor nagyobb volt. Most már erős jelzőnek venném a gyűlölet szót, mert nem gyűlölöm. Őt nem, csak a helyzetet. Próbáltam megbékélni a gondolattal, hogy neki sikerült, nekem pedig nem, mert mások szerint folyamatosan a nyomaiban jártam. Nem akartam azt érezni, hogy kitaposta előttem az utat és nekem már könnyebb helyzetem van. Egy részem kíváncsi is volt rá, hisz nem tudok róla évek óta semmit. Bár nem is nagyon erőltettem meg magam, afelől, hogy utánajárjak dolgoknak. Bármikor ráakartam venni magam a bocsánatkérésre, mindig emlékeztetett valami arra, hogy felejtsem el őt és mindent ami vele kapcsolatos, de hát ez lehetetlen, hiszen a családom tagja. Ha letagadom akkor is rokonok vagyunk, amin nem tudok változtatni. Szeretném ha ő jönne hozzám, keresne fel és kérné, hogy beszéljük meg az egészet. Szerintem egyből azt mondanám, hogy elvan felejtve. Pedig ezt elég nehéz kiverni a fejemből. Még akkor is ha 3 éve történt. Visszagondolva arra a napra, görcsbe rándul a gyomrom.

Nagyon izgultam, de hát ki ne izgult volna, hisz az X-Faktor egy tehetségkutató műsor, ami megváltoztathatja az életedet ha teszel érte és ha te is akarod. Én akartam. Félve indultam neki, nem hittem magamban, féltem, hogy már az elején elbukom. De szerencsére nem így lett. Hasítottam, és hétről-hétre egyre magabiztosabban álltam színpadra a nézők elé. Hihetetlenül nagy öröm kerített hatalmába mikor Simon azt mondta visz magával az élő showba. Az érzés leírhatatlan volt, akkor először a gondolatomat is elkerülte Liam és a sikere. Tudtam, éreztem, hogy ezt nélküle is megtudom csinálni. Erőssnek, magabiztosnak éreztem magam, ami arra biztatott, hogy folytassam. Folytattam is. Addig amíg Simonnak választania nem kellett. Sokan mondják, hogy milyen szerencsés vagyok ilyen unokatesóval. Persze én is ezt érzem, de nem mindig. Az X-Faktor alatt, egyáltalán nem örültem annak, hogy bármilyen családi kapcsolat van köztünk. Még most is fel-felidézem azt a napot, és próbálom máshogy nézni az egészet. De sose sikerül. Vajon mi lett volna akkor, ha semmi közöm nincs Liamhez? Akkor tovább jutok?

Az emlékek szinte rohamszerűen törnek rám és nem hagynak nyugodni. Légzésem szaporábbá válik és a szívem megpróbálja elhagyni helyét. Egy pohár hideg vizet töltök magamnak, majd megiszom ezzel kicsit gátat szabva az érzelmeim további kitöréseinek.

Mondhatom azt, hogy emiatt ment tönkre a kapcsolatunk és ezért távolodtunk el egymástól. Ezért van az, hogy most a harag is dúl bennem. Ő mindenáron a saját igazát vallja és nem is akarja máshogy látni az egészet, meg se próbálja átérezni az én helyzetemet, hisz ő már a csúcson van. Híres sztár, azt csinálja amit a legjobban szeret. Énekel, méghozzá bandában. Nincs egyedül, mindig vannak mellette olyan emberek akik tudnak neki segíteni bármilyen baja van. Abban is biztos vagyok, hogy a többiek már elfelejtettek engem, vagy ha a megérzéseim tévednek, akkor is csak arra emlékezhetnek, hogy Liammel egymás vérét szívjuk és nem tudunk dűlőre jutni. Azt érzem, hogy elbuktam. Neki sikerült az ami nekem nem, pedig én is megpróbáltam. De elhajtottak mert nem vagyok olyan mint ő. Legalább is olyan jó mint ő, a többiek szerint nem. Én érzem, hogy van bennem annyi, mint benne. Hisz mégis csak folyik bennünk azonos vér. Ezért érzek önsajnálatot. Mert nekem nem sikerült. De ezzel ellentétben büszke is vagyok rá. Nem mindenki ér el olyan sikereket mint ők. Sokszor lehetetlennek tűnik számomra az, hogy a világ szinte leghíresebb fiúbanda tagja az unokatesóm. Szívesen dicsekednék az embereknek ügyességével, hangjával, eszével, külsejével és még sok mással. És persze azzal is, hogy ilyen nagyszerű emberek veszik körül, akik nem csak a munkatársai de a barátai is.

A nappaliban lévő kis könyves szekrény egyik polcán sorakoznak a családi képek. Anya, apa, Max, rokonok, nagyszülők, belül, a szekrény sarkában pedig ott van egy kép rólam és Liamról. Még kicsik voltunk azon a képen amit már kissé belepett a por, hiszen nem nagyon nézegetem, és rájárt az idő. Megtörölöm és csodálkozva nézem a kezemben lévő apró kis fényképet, amit még 10-11 éve karácsonykor készíthettek a szüleim. Akkoriban még együtt ünnepeltük a karácsonyt és minden születésnapot. A hétvégékre közös programokat terveztünk. A jó időben szívesen mentünk el a közeli parkba sétálni, focizni. Szerveztünk grillezéseket, és piknikezéseket is, ősszel pedig szívesen jártuk az erdőket. Ha rossz idő volt akkor pedig egy kis történet mesélésre ült össze az egész család. Ezeket az emlékeket felidézve érzem a gombócot a torkomban, a könnyek is egyre akaratosabbak és próbálnak kibújni rejtekhelyükről. Szívem egyik része másféle érzéseket is a felszínre hoz. Mégpedig Liam hiányát. Rá kell jönnöm, hogy az elmúlt találkozásmentes évek, eléggé egyhangú életet tartogattak számomra. Most már belátom, hogyha csak a veszekedésektől, és a csipkelődésektől zengne az egész ház, azt se bánnám hisz már hiányzik.

Halihó! :)

Az igen, elképesztő érzés az, hogy már 3 feliratkozóm van. Vagyis 4, csak a negyedik privátba követ ezért nem tudom, hogy ki, de azért szeretném neki is megköszönni, hogy figyelemmel kíséri a történetet.*-* Imádlak titeket! Nagyon hálás vagyok! Köszönöm!!!! Ezen a héten nem lehetett letörölni a vigyort a képemről, hisz a kommentek egy egész heti örömöt és vidámságot adtak! :)) Még egyszer köszönöm!!

Itt az újabb rész. Remélem tetszik nektek. Elolvasása után el ne felejtsetek megjegyzést írni, hogy tudjam mi a véleményetek. Még egy utolsó dolog: a második rész, nekem - személy szerint - nem tetszik, szóval átfogom írni. Persze a lényege ugyanaz lesz, de ha esetleg nosztalgiázni szeretnétek és visszaolvassátok a részeket, akkor ne lepődjetek meg a változáson. :)

Jövőhéten találkozunk, addig is jó nyarat! :)

Puszi

DoLil xx